Az Építőmérnöki Kar története
A hazai műszaki felsőoktatásban az építőmérnökök képzése tekint vissza legkorábbra. Mária Terézia 1753. évi rendelete a nagyszombati egyetem oktatási rendjébe olyan tárgyakat illesztett, amelyek fontosak voltak pl. a földmérők részére. A negyed évezredes múltunk főbb pontjait követi az alábbi idővonal.
Az 1782-ben megalapított Institutum Geometricum Európa első polgári mérnökképző intézete volt, amely egyetemi szervezetben (a mai ELTE jogelődjének keretein belül) oktatott műszaki tudományokat. Az intézet fő tárgyai a gyakorlati mértan, földméréstan, vízépítéstan, valamint a mechanika, technológia és építészet voltak. A főváros környékén terepgyakorlatokat is tartottak a hallgatóknak. Az intézet első igazgatója, Rausch Ferenc maga is vízépítészetet oktatott.
Az intézetben végzett mérnököket szinte azonnal alkalmazták az államigazgatás különböző szervei, akkora volt az országban a képzett szakemberhiány. A Mérnöki Intézet által kiadottak a világ legelső polgári mérnöki oklevelei voltak. Az 1850-ig működő intézetben – Tichy István után – közel 1200-an szereztek még mérnöki oklevelet, köztük pl. Vásárhelyi Pál vagy Reitter Ferenc. Itt végzett a későbbi Műegyetem első rektora, Sztoczek József is. Az első mérnök akadémikus pedig – az 1813-ban oklevelet szerzett – Beszédes József lett 1831-ben. Beszédes a legelismertebb vízimérnök volt – Vásárhelyi Pál mellett – a korszakban.
A technikai osztályon belül az általános mérnökök, a gépészek, valamint a vegyészek képzését az 1863/1864-es tanévtől különítették el az intézményben. Ez a rendszer már a mai kari szervezet előfutára volt.
A túlterheltség miatt volt szükség több tanszék létrehozására. Az út-, vasút-, víz- és hídépítéstanból mindjárt két tanszéket és saját szertárat is szerveztek.
Élén – akárcsak ma – a választott dékán állt. Az Építőmérnöki Kar első vezetője Kruspér István, az első magyar nyelvű geodézia tan- és szakkönyv írója volt.
A hallgatók két, majd három szigorlat sikeres letétele után szereztek oklevelet (az 1871-1921 közötti időszakban mintegy 3300 mérnöki oklevelet adtak ki). Az egyes tanévekre beiratkozott mérnökhallgatók száma a 19. század utolsó harmadában a 300-700 fő között változott. Ugyanakkor amíg 1882/83-ban az összes hallgató 58%-a volt mérnök, addig 1908/09-ben már csak alig 40 %-a.
Az egyetemen, így a karon is az 1874/75. tanévtől kezdve használtak kész tanrendet:
1868-1880 között földmérő okleveleket is kiadott az intézmény, de ezek csak kataszteri mérések végzésére voltak érvényesek. 1886-ban adta ki a Műegyetem az első jubileumi (arany)oklevelét is, Pották Lajos mérnök számára.
Az egyetem első műszaki doktora 1902-ben az építőmérnök Zielinski Szilárd, később az út- és vasútépítés professzora lett. A tiszteletbeli doktori cím adományozásának jogát szintén ekkor kapta meg az egyetem. Első építőmérnök tiszteletbeli doktorrá Kherndl Antal egyetemi tanár vált 1915-ben. Az ezredfordulóig még mintegy 30 építőmérnök részesült ebben az elismerésben.
A 19-20. század fordulójának évtizedében vezették be a mérnökhallgatók részére az anyagvizsgálati módszereket, ekkor hozták létre az építőanyagok vizsgálatával foglalkozó „kísérleti állomást”, valamint a nagymarosi vízmérő állomást. A magyar felsőoktatás tananyagában először a karon jelentek meg a számítások gépesítése, és a gépi számolás algoritmusai is, a geodézia tárgy tananyagában.
Ebben az időben idetartoztak a közgazdasági, erdőmérnöki, kohómérnöki és állatorvosi karok is. A két világháború közötti építőmérnöki oktatás kiemelkedő személyiségei Jáky József, Vendl Aladár és Michailich Győző voltak. Jáky József nevéhez fűződött többek között a ferihegyi repülőtér alapozási munkája, Vendl Aladár az ásványtan és geológia nemzetközi elismertségű professzora volt, míg Michailich Győző a vasbeton hazai elterjedésében játszott meghatározó szerepet. Ő volt az 1939-ben megalapított, a BME-n máig működő Mérnöktovábbképző Intézet első igazgatója is. Az első években az ekkor Magyarországon élő kb. 10 ezer mérnök mintegy harmada vett részt az intézet által szervezett továbbképzéseken.
A második világháború alatt ideiglenesen a karon is megrövidítették az oktatási időt, a 9. félév tárgyait a 7-8. félévekbe iktatták. A felsőbb évfolyamos mérnökhallgatókat 1944 decemberében Németországba vitték, hogy ott fejezzék be tanulmányaikat. A Műegyetem nevében a Mérnöki Kar professzora, Michailich Győző búcsúztatta a fiatalokat és a velük tartó oktatókat, köztük több építőkarit. Többségük ott élte meg
a háború végét is. A Kar oktatói közül nyolcan – az újjáépítésben kifejtett munkájuk elismeréseként – kapták meg az első Kossuth-díjat 1948-ban, köztük három építőmérnök (Jáky József, Michailich Győző és Széchy Károly).
Majd 1952-ben az építő és építészmérnöki karok Építőmérnöki Műszaki Egyetem (ÉME) néven önállósulnak.
Ekkortól saját rektorral és hivatali szervezettel működött – a háromkarú – egyetem.
Itt fogalmazták meg azokat a követeléseket, amelyek a forradalom programpontjaivá váltak. Az október 30-án megválasztott oktatói Forradalmi Bizottságban a Mérnöki Kart Mosonyi Emil, Korányi Imre, Kerkápoly Endre és Kollár Lajos képviselték. Mosonyit a szerepvállalása miatt el is távolították az egyetemről a szabadságharc leverését követően. Kollár Lajos a Műegyetem 1956 Alapítvány egyik létrehozója lett.
A karon az esti és levelező oktatás már az 1950-es évek elején megindult az ún. Állami Műszaki Főiskola mérnökkar által vitt tagozataiban, ez alakult át később a kar esti és levelező tagozatává. A földmérőmérnök képzést 1957-től végzi a kar. A szakmérnöki képzés 1961-ben indult meg a karon. A mai értelemben vett informatikaoktatás szintén az 1960-as évek elején kezdődött meg. 1970-ben szereztek be saját számítógépet, az ODRA-1204 a BME első ilyen típusú gépe volt. 1972-ben a kari számítógépközpont is elkészült. Az 1975-ös egyetemi reformtantervek között az Építőmérnöki Karon is új tantervek készültek, majd hamarosan a felülvizsgálatuk is megtörtént. Az 1990-es oktatási törvénnyel új irányelvek mentén alakultak át a karok tantervei. A kar első Széchenyi-díjas oktatója Kerkápoly Endre (1991), első Professor Emeritusa pedig Hazay István (1993).